Hátterek-témák   |   Követséginfó   |   Gasztronómia   |   Feng Shui   |   Füstölők   |   Fűszerek   |   Kézműves anyagok   |   Gyógynövények   |   Ásványok   |   Vallás   |   Tea   |   Illóolajok   |   Jóga  


Laosz, a milliónyi elefánt országa - Dr. CELLER Tibor
Laosz, a milliónyi elefánt országa

Laosz az egykori francia indokínai gyarmatok legkevésbé fejlett, egyben legtitokzatosabb tagja. Laosz ma még szocialista ország, de a piacgazdaság szele már ide is betörni készül.
Ebben az egyetlen tengerpart nélküli délkelet-ázsiai országban több mint 50 etnikai csoportba tagolódva ötmillió lakos él. A lakosság 60%-a buddhista, 33%-a – főleg a hegylakók – animista és 1,5% keresztény, illetve bahai.
Laoszban a külföldi dominancia hatotta át az egész történelmet. Talán egyetlen szomszédos országban sem okozott annyi kárt, kiszolgáltatott helyzetet, felesleges vérontást és nem utolsósorban elszegényedést a belső széthúzás, mint éppen Laoszban.
Az első egységes laoszi állam, Lan Szang („A milliónyi elefánt országa”) 1353-ban, Thao Fa Ngum király (akinek őseit, Rajadharani Sri Sudhana uralkodóit már 729 óta nyilvántartja a laoszi történelem) vezetésével, több addigi fejedelemség egyesítésével jött létre (a hegyi törzseket ő sem tudta uralma alá hajtani). Erre az időszakra esik a hindu vallású laosziak áttérése a buddhizmusra és a pali írásbeliség bevezetése is. Az országegyesítő király székhelyül a Mekong-parti Luang Prabangot tette meg. A város neve onnan ered, hogy amikor az országegyesítő király a kambodzsai király egyik lányát vette feleségül, az hozományként egy arany Buddhát kapott ajándékba, amit Prabangnak neveztek. Ez a szobor lett a királyság védnöke. A nemesek a szobor előtt tettek a királynak hűségesküt. A ma 25 ezer lakosú Luang Prabangban sok egyéb remek műemlék mellett 32 csodálatos pagoda is található. Az UNESCO az egész várost a világörökség részévé nyilvánította.
Vientiane („a szantálfa városa”) 1545-től lett az ország fővárosa, bár a királyi udvar továbbra is Luang Prabangban maradt (ennek a városnak pedig a Wat Pra Keo kolostor a jelképe, melynek darabjait a távoli szigetország, Ceylon királya ajándékozta hajdanán a laoszi uralkodónak. Évszázadokig itt pihent az egyetemes buddhizmus egyik legszentebb talizmámja, a Smaragd Buddha, míg csak a sziámi hódítók azt magukkal nem vitték).
Sajnos a Thao Fa Ngum által alapított központi állam gyorsan meggyengült. Már az országalapító királynak is le kellett mondania trónjáról. Fia, Sam Saen Thai király (ur. 1371–1417) halála után az ország súlyos hatalmi válságot élt át, 21 év alatt kilenc uralkodó váltotta egymást a trónon. A kilenc uralkodó között (az országalapító unokái és dédunokái) csak ketten hunytak el természetes halállal, hatot megöltek, egyet pedig öngyilkosságba kergettek. A hatalmi intrika hátterében Sam Saen Thai király legidősebb lánya, Keo Phim Fa Mahadevi hercegnő állt, aki mindenképpen meg szerette volna szerezni a legfőbb hatalmat. Ez 1438-ban sikerült is neki, így ő lett a laoszi történelem egyetlen női uralkodója, de nem sokáig élvezhette véres trónját, mert mindössze négy hónappal a koronázását követően, férjével együtt válogatott kínzások közepette megölték.
A hatalmi vákuumot három évig egy hattagú régenstanács töltötte be, majd a rossz emlékű királynő egyetlen életben maradt öccsét, Sai Tia Kaphutot (ur. 1441–78) kiáltották ki királynak. (Ilyen interregnumra, hatalmi űrre a későbbi történelem során több alkalommal is sor került.) Mindezek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy a belső hatalmi harcoktól meggyengült ország könnyen a szomszédos, jóval stabilabb államok: Vietnam (Annám), Sziám és Burma felvonulási területévé vált, amelyek viszonylag kis erőfeszítéssel vazallusukká tették az országot.
1707-ben Lang Szang három részre oszlott: Luang Prabang és Vien Chang királyságokra, valamint Xieng Khouang hercegségre (pontosabban Xieng Khouang hercegei már 1687-ben önállósították magukat a központi kormányzattól).
1713-ban Vien Changból Vientiane és Champassak jött létre.
Vien Chang, illetve Vientiane első királya, II. Sethathirat (ur. 1707–35),
Sri Sadhana Kanayudha Lan Szang-i király unokája, aki az annámi királyi udvarban nőtt fel, majd harci rátermettsége által laoszi herceg létére még a vietnami hadsereg parancsnokának is kinevezték. 1698-ban seregei élén elfoglalja Vientiane-t és kikiáltja magát Lan Szang királyának. A Lung Prabang-i királyi udvarban élő unokatestvérei nem ismerték el őt törvényes uralkodónak, és északon saját birodalmat hoztak létre Luang Prabang néven. Az első Luang Prabang-i király Kitsarath (ur. 1706–13) volt, aki az egyik legnagyobb laoszi uralkodónak, Soulingna Vongsa királynak (ur. 1638–90) volt az unokája.
Champassak első királya, Soi Si Samout Phouthong Koun (1690–1738) II. Sethathirat féltestvére volt, aki 1713-ban összeveszett bátyjával, és így saját birodalmat kanyarított ki magának Vien Changból.
Mind a négy újonnan létrejött országban a Khun Lo uralkodócsalád tagjai uralkodtak, kivéve egy rövid időszakot Champassakban 1791 és 1811 között, amikor átmenetileg a Suvarnakut család ragadta magához a hatalmat.
Sziám ebben az időszakban többször is elfoglalta a széttagolt országrészeket, az uralkodóknak sokszor alá kellett vetniük magukat a sziámi király akaratának. Vientiane hatodik királya, IV. Sidadiratta (1767–1829) 1828-ban fellázadt a sziámi fennhatóság ellen, mire azok elfogták, majd vasketrecben Bangkokban szállították, ott megvakították, majd később válogatott kínzások után meg is ölték. Hasonló sorsa jutott mind a négy felesége és három fia is. Az országot ezek után Sziám annektálta, a fővárost pedig lerombolta. A királyi családból csak Keo Koumarn hercegnő menekült meg, aki akarata ellenére a szörnyűségeket elkövető III. Rama sziámi király (ur. 1824–51) sokadik felesége lett. Vientiane-t a franciák 1887-ben visszavették Sziámtól, és francia protektorátussá nyilvánították.
Champassak 1830-ban Luang Prabang Királyság vazallusa lett, majd vele együtt, 1893. december 2-án francia védnökség alá került. A Champassak monarchia hivatalosan 1904-ben szűnt meg, amikor a 12. királyt, Bua Laphan Ratsadanyt (1874–1945) lemondatták, ő maga pedig herceggé degradálódott. Hatalma ilyenformán történő elvesztéséért a volt uralkodót a franciák kárpótlásként Bassac életfogytiglani kormányzójává nevezték ki.
Xieng Khouang Hercegséget Sziám és Annam 1835–93 között többször is befolyási övezetébe vonta, majd 1893-ban végleg beleolvadt Luang Prabang Királyságba. Az uralkodócsalád utolsó képviselője, Khanti herceg, sorrendben a tizenkilencedik uralkodó, 1887-ben hunyt el.
1904-ben, apja halála után a 19 éves Sisavong Vong herceget minden laoszi terület feletti királlyá választatták (apja, a 64 éves korában, agyvérzésben elhunyt Sakarine király még csak Luang Prabang királya volt). Több mint fél évszázados uralkodásának első kétharmada végre a várva várt béke és stabilitás korszakát hozta ebbe a már addig is sokat szenvedett, politikailag igencsak ingatag térségbe. Persze a viszonylagos jólét említésekor nem szabad elfelejteni a francia gyarmatosítók kizsákmányoló politikáját sem. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy indokínai gyarmataik közül a franciák legkevésbé Laosszal törődtek, amit ők csak a „lótuszevők országaként” emlegettek. Az országban a rengeteg hegy miatt nem lehetett kiterjedt ültetvényeket létesíteni, ugyancsak a domborzati viszonyok nagyon rosszak voltak a közlekedési lehetőségek kihasználására (vasútja még ma sincs az országnak). Nem volt számottevő bányakincs sem ezen a területen. Mindezekkel szemben az ópiumtermesztés viszont egyenesen virágzott.
A protektorátust 1940 és 45 között a Vichy-kormányzathoz hű emberek irányították.
1945 áprilisában japán csapatok rohanták le az országot, és elrendelték a királynak, hogy nyilvánítsa ki Laosznak a francia kormányzattól való teljes függetlenségét. 1945. szept. 15-én, a japánok távozása után, kikiáltották a Laoszi Királyságot, amely mind a négy korábbi laoszi területet magában foglalta. Luang Prabang királya lett az egyesített ország, Laosz királya, míg Champassak új hercege, Boun Oum (1912–80) lett a „főfelügyelő”, ami gyakorlatilag a második hatalmi pozíciónak felelt meg az országos hierarchiában (a későbbiekben Boun Oum kormányfő és hadügyminiszter is volt. 1975-ben, a fordulat időpontjában éppen franciaországi gyógykezelésen tartózkodott, s ez megmentette a kommunisták markától, így hátralévő éveit franciaországi száműzetésben élte le).
1945 októberében a király visszavonta a függetlenségi nyilatkozatot, és francia tanácsadója befolyására felmentette alkirályi és miniszterelnöki tisztségéből Perthsarath herceget (1890–1959), a Párizsban műszaki tanulmányokból oklevelet szerzett unokaöccsét (a herceg apai vonalon Anorouth király /1734–1815» dédunokája volt, míg anyja Sisavong Vong király nővére volt).
A felmentett miniszterelnök erre testvéreivel, a mérnöki diplomával rendelkező Souvanna Vonggal (1909–95) és az építész végzettségű Souvanna Phoumával (1901–84), valamint még 17 féltestvérével megalakította a „Szabad Laosz” (Lao Issara) ellenkormányt, amelyik minden Franciaországgal kötött szerződést érvénytelennek nevezte és a királyt trónfosztottnak nyilvánította. Az államfői feladatok ellátását Kham-Mao herceg (1911–84), a leváltott uralkodó 5. fiára bízták, amíg 1946. április 23-án a Laoszba visszatérő franciák vissza nem állították a király hatalmát, míg a Lao Issara kormányzatot bangkoki száműzetésbe kényszerítették.
1947-ben a király alkotmányt bocsátott ki, így Laosz parlamentáris monarchia lett. 1949-ben a Francia Unión belül nyeri el függetlenségét. Ezek után a bangkoki árnyékkormány feloszlott.
Souvanna Vong herceg visszatért Laoszba és bekapcsolódott a kormányzati feladatokba, de továbbra is ellenzi az ország Francia Unión belüli tagságát. Testvére, Pethsarath herceg, a korábbi kormányfő továbbra is Bangkokban maradt. 1950-ben Souvanna Vong az észak-vietnami kommunisták hatása alá került, és a Lao Issara kommunista szárnyával megalakította a Pathet Lao (Laosz országa) száműzetésben működő kormányt, majd három év után ezen szervezet fegyveresei észak-vietnami csapatok támogatásával megszállják a Vietnammal határos laoszi határvidéket.
1953. október 22-én Sisavong király egyoldalúan kikiáltja a Laoszi Királyság teljes függetlenségét, amit rá egy évre a genfi „Indokína-szerződésben” a nagyhatalmak is szavatolnak. Ugyanez a nemzetközi dekrétum elrendeli a tűzszünetet a legális kormány és a Pathet Lao partizáncsapatai között is, amit azok akkor elfogadtak, de ennek elenére hamarosan újra kezdődnek a harci cselekmények.
1955-ben a Laoszi Királyság az ENSZ tagállama lesz.
1956-ban a semlegesnek számító Souvanna Phouma herceg vezetésével nemzeti
egységkormány jön létre, az északi területek újra a királyi kormányzat fennhatósága alá kerültek, és a Pathet Lao vezetői is pozícióhoz jutnak a kormányban. Az átmeneti béke csak két évig tartott, majd ismét polgárháborús események vették kezdetüket: nyílt összecsapásokra került sor a szovjetek és a kínaiak által támogatott Pathet Lao-csapatok és az amerikaiak támogatását élvező királyhű erők között.
1959 novemberében meghalt Sisavong Vong király, a trónra fia, az akkor 52 esztendős Savang Vatthana kerül.
Mivel a laoszi polgárháború már a határokon való túlterjedéssel is veszélyeztetett, így 1961 májusában Genfben egy nemzetközi Laosz-tanácskozást hívnak össze (a három hercegnek, a semleges Souvana Phoumának, a kommunista Souvanna Vongnak és a királypárti Boun Oumnak a tanácskozása), ahol megegyezés születik egy újabb koalíciós kormány megalakításáról, ami 1962 közepén jött létre.
Souvanna Phouma herceg, a nemrég alakult nemzeti egységkormány elnöke viszont hamarosan feladta semleges magatartását, és szerződést kötött az USA-val a Dél-Vietnamban állomásozó csapatok ellátásáról. Ezek után a Pathet Lao-miniszterek lemondtak, és hamarosan újra kitört a polgárháború. 1965-ben az észak-vietnami kommunista rezsim ellen harcoló amerikai haderő a kommunista Pathet Lao fennhatósága alatt álló falvakat és városokat is elkezdte bombázni.
Laosz, a milliónyi elefánt országa (2.)
1973-ban a sokadik fegyvernyugvási szerződés megkötésére kerül sor a szemben álló felek között, és egy sokadik nemzeti „egységkormány” alakul...
1975 áprilisában a kambodzsai és a dél-vietnami kommunista hatalomátvétel hírére a laoszi vezető garnitúra nagy része Thaiföldre menekül, azonban a szűkebb királyi család egyetlen tagja sem akarta cserbenhagyni országát. 1975. december 2-án aztán Laoszban is megtörtént a kommunista hatalomátvétel. Souphanouvong herceg lett a köztársaság elnöke, míg az ország feletti ellenőrzést a kommunista ideológiájú Laoszi Forradalmi Néppárt vette át, amely kíméletlenül leszámolt az addigi hatalmi elittel és a másként gondolkodókkal (az új államfő bátyja, Souvanna Phouma herceg „kormánytanácsos” lett). Az ideológiai terrornak sokezer ember esett áldozatul, mintegy félmillió ember pedig elmenekült az országból. Még ezekben az években is tízezrek tűnnek el börtönök mélyén – főleg az utóbbi években külföldről visszatért emigránsok.
A vietnami Ho Chi Minh példáját követve a származását megtagadó herceg-államfő személyes tanácsadójává nevezte ki az addigi uralkodót, hogy ezzel is elejét vegye a monarchista érzelmű emberek esetleges szervezett lázadozásának, majd két év múltán, amikor már szilárdnak érezte hatalmát, az addig szobafogságban tartott királyt, a királynét, a trónörököst és még négy herceget ún. átnevelő táborba küldte, ahol embertelen körülmények között tengődtek. A táborokban az az elv járta, hogy mindenki annyit ehet, amennyit dolgozik. Így a testileg-lelkileg meggyötört idős uralkodó gyakorlatilag éhenhalt.
1978 márciusában a laoszi legfelsőbb buddhista főpap, a 86 éves Pra
Dhammayano Thaiföldre menekül, majd példáját követve újabb százezrek
hagyják el otthonukat a kegyetlen diktatúra és rémuralom, valamint a hihetetlen mértékű elszegényedés fogságából menekülve.
Az 1980-as évek végén a kommunista hatalom bevezette a „puha” peresztrojkát
• ami irányváltást jelentett a piacgazdaság felé, egyben a kommunista ideológia • mérséklését is.
Az 1991-es alkotmányban rögzítették ugyan a kommunisták vezető szerepét, a szocializmus mint megvalósítandó cél azonban már nem szerepel az ország újabb alaptörvényében, és az állami zászlón is buddhista jelkép váltotta fel az addigi sarlót és kalapácsot (a kommunista kormány a buddhistákat korábban is csak mérsékelten üldözte, az ő templomaikat nem záratták be, sőt a buddhista szerzetesek még a hivatalos állami ünnepségeken is részt vehettek).
1991-ben az országgal az amerikai kormányzat ismét felveszi a kapcsolatot a droghálózat hathatósabb felszámolása, valamint az esetleg az ország területén még élő amerikai hadifoglyok felkutatása érdekében. Mindezért cserébe az USA gazdasági segélyakciókat helyezett kilátásba.
1994 végétől a turisták is meglátogathatják ezt az addig a világtól teljesen elszigetelt országot (az 1999. esztendőt a gazdasági válság közepette a kormányzat egyenesen a turizmus évének nyilvánította).
A demokratikus jogok terén és a gazdaság valós eredményei alapján viszont a nyitás ellenére sem történtek eddig komolyabb változások.
A kommunisták által ígért felvirágzás helyett ma Laosz a világ egyik legszegényebb országa.

*
A történelmi rész áttekintése után be szeretném mutatni az utolsó két uralkodót és a királyi család ma élő tagjait is.
Sisavong király (1885–1959) Saigonban és Párizsban folytatott tanulmányokat, majd apja váratlan halála miatt meg kellett őket szakítani és visszatérni az országba.
Tizenhárom feleségétől (a hatodik feleség, Inkham hercegnő még ma is él párizsi száműzetésben, míg másik két felesége a király saját féltestvére volt) 50 gyermeke született, de egy végzetes csónakbalesetben egyszerre 14 fia is életét vesztette.
Halála után, 1959. november 1-jén legidősebb fia, Sri Savang Vatthana herceg (1907–1978) lépett trónra. Vatthana király Franciaországban (Montpellier és Párizs) folytatott tanulmányokat, és jogi diplomát szerzett. Még apja uralma idején kivette részét a politikából, pl. 1951-ben ő volt a San Franciscóban aláírt japán békeszerződés egyik kidolgozója.
Ő volt Laosz első királya, akinek nem voltak hivatalos ágyasai. Nagyon közkedvelt uralkodó volt, őszintén szeretett volna javítani népének életkörülményein, és mindig a béke elkötelezett hívének számított. A mélyen vallásos uralkodó sok pagodát és kolostort építtetett, illetve állíttatott helyre. Pak Xeuangnál lévő birtokán gyermekeivel együtt ő maga is földet művelt. A farmján különböző sikeres mezőgazdasági újításokat vezetett be, amelyeket később népe körében is intenzíven propagált.
A kommunisták 1975. november 29-én tüntetést szervezetek a királyi palota előtt, majd három napra rá kikiáltották a köztársaságot. Az exkirály lett az új elnök „tanácsadója”, de nem engedték meg, hogy elhagyja a palotát.
1977. március 11-én a királyt, a királynét és a trónörököst táborba vitték, és arra kényszerítették őket, hogy egész nap a rizsföldeken dolgozzanak. A király és a trónörökös nem ugyanabba a táborba került, mint a királyné, és sohasem engedték meg nekik, hogy találkozzanak. Mivel a király öreg és beteg volt, nem bírt dolgozni, így nem is kapott enni. A fia osztotta meg vele szegényes ételadagját, de ezt a tortúrát egyikük sem bírta sokáig: 1978. május 3-án előbb a trónörökös, majd a király is kiszenvedett (gyakorlatilag éhenhaltak). A királynénak még azt sem engedték meg, ha a temetésükön résztvegyen. A királyné is megbetegedett, ő sem bírt dolgozni, így 1980. december 12-én ő is éhenhalt.
Koncentrációs táborba került még a király három öccse is: Bovone Burattana és Sri Subandra Rangsri hercegek sohasem kerültek elő, míg Sayavong herceget csak 1991-ben engedték ki, és megengedték neki, hogy Franciaországba távozzon. A későbbiekben a herceg igen élénk politikai tevékenységet fejtett ki a monarchia restaurálása érdekében, a Nemzetközi Monarchista Liga egyik patrónusa is volt. 2002 nyarán hunyt el.
Sri Savang Vatthana királynak feleségétől, Kham-Phoui királynétől (1912–80)
• aki egyébként első fokú unokanővére volt – négy fia és négy lánya született.
A legidősebb, Vong Savang herceg (1931–78) 1962-től az ország trónörököse.
Ugyanebben az évben vette feleségül Mahneelai hercegnőt (1941), akitől hét gyermeke született. Az új hatalom elvárta a trónörököstől (koncentrációs táborba szállításáig), hogy mint „népképviselő” jelen legyen a kommunista látszatparlament ideológiai tobzódásain. Az özvegy trónörökösné jelenleg is a királyi székhelyen, Luang Prabangban él.
A királyi pár második fia, Sisavang herceg (1935–77) Franciaországban agrármérnöki képesítést nyert. 1977 márciusában ő is „átnevelő táborba” került, de még ugyanezen év júniusában a kommunista pribékek kivégezték.
Sauryavong Savang herceg (1937), a király legfiatalabb fia politikai tudományokból diplomázott. A puccs napjaiban úgy menekült el országából és jutott el a menedéket nyújtó Thaiföldre, hogy átúszta a Mekong folyót. Apja országlása alatt, 1960 és 75 között, sokszor teljesített diplomáciai küldetést, a világ számos vezetőjével találkozott.
Apja halála óta ő számít a királyi család fejének, majd 1984-ban a Királyi Család Tanácsa őt nevezte ki a királyság régensének is. Száműzetésének éveiben a herceg továbbra is rengeteget utazik és szerte a világban találkozik száműzetésben élő honfitársaival.
Felesége, Dalavan hercegnő (1946) első fokú unokatestvére. A házaspárnak három fia és egy lánya született.
Nővére, Savivanh hercegnő (1933) még a tüntetések első napján, 1975. november 29-én Thaiföldre menekült. A hercegnő saját nagybátyjának, Sisumang Manivong hercegnek a felesége lett, akitől hét fia és három lánya született. A hercegi család a már említett matuzsálemi korú Inkham hercegnővel (a férj édesanyjával) Párizsban él.
Thalasavang hercegnő (1935), a cambridge-i nyelvészdiplomával rendelkező királylány 1959-ben a pilóta végzettségű Sisouphanouvong herceg (1931) felesége lett, akitől 6 gyermeke született. Habár a férj az új, kommunista államfő fia volt, vagyis Thalasavang hercegnőnek Souphanouvong herceg az apósa volt, mindez nem mentette meg a börtöntől. Tizenkét év szigorított fogház után, 1987-ben szabadult, majd Franciaországba emigrált.
A jelenlegi koronahercegnek, a koncentrációs táborban életét vesztett trónörökös idősebb fiának, Soulivong hercegnek (1963) és öccsének, Dhanyavong Savang hercegnek (1964) a hazájukból való menekülése is igen kalandos volt: az akkor 18, illetve 17 éves ifjak 1981 augusztusában egy banánfatutajon menekültek át a határfolyón Thaiföldre. Innen Franciaországba mentek, ahol Soulivong herceg jogi diplomát szerzett. A későbbiekben japán nyelvből is megszerezte a felsőfokú képesítést. Katonai kiképzésére a francia légierő kötelékében került sor. A herceg a FA-NGUM Szövetség elnökeként a laoszi kultúra és tradíciók megőrzésén fáradozik. A herceg nagyon ügyesen játszik a laoszi népi hangszereken, ezen képességeivel már a nyilvánosság is megismerkedhetett. Évente megszervezi Párizsban a laoszi újév megünneplését, ami jó alkalom a laoszi menekültek közös találkozására szerte a nagyvilágból.
1997. szept. 6–7-én az emigrációban élő hercegek Seattle-ben (USA) összehívtak egy konferenciát „Királyi Lao Értekezlet” néven, ahol több mint 300 laoszi menekült vezető gyűlt össze. Az összejövetelen a totalitárius rendszer megszüntetésének lehetőségéről és az ezt követő demokratikus átalakulás feladatairól, valamint a laoszi emberek közös céljairól és jövőjéről esett szó.
Dr. CELLER Tibor

2018. November 18.
Jenő
  Keresés:
     
  Bejelentkezés:
Név:  
Jelszó:  

Regisztráció
Hirdetés

Hirdetés

  © 2018. Oriental Art Kft. MÉDIAAJÁNLAT | KAPCSOLAT | NYILATKOZAT | MÚZEUMOK | KÉP ÉS IRODALOM | OLDALTÉRKÉP Készíttte: InterPont Plus Kft.