Hátterek-témák   |   Követséginfó   |   Gasztronómia   |   Feng Shui   |   Füstölők   |   Fűszerek   |   Kézműves anyagok   |   Gyógynövények   |   Ásványok   |   Vallás   |   Tea   |   Illóolajok   |   Jóga  


Vietnámi háború
      |   1972-1973 - Tárgyalások a színfalak mögött   |   A Vietnami háború a filmművészetben   |   1974-1975 - Dél-Vietnam összeomlása   |   1970-1971 - Kambodzsa   |   1969 - Vietnamizáció   |   1968 - A fordulópont   |   1967 - A tiltakozások felerősödése   |   1966 - A háború felerősödése   |   1965 - Amerikanizáció   |   1964 - Tonkin-öböl   |
Vietnámi háború
 
 
 
A vietnami háború 1959 és 1975 között szárazföldi háborúként Dél-Vietnam, valamint Kambodzsa és Laosz határmenti területein, illetve légiháborúként Észak-Vietnam felett zajlott. A háború része volt egy, a második indokínai háború néven ismert konfliktusnak, amelyben részt vett a szomszédos Kambodzsa és Laosz is.
A hadviselő felek az egyik oldalról: a Vietnami Köztársaság (Dél-Vietnam), az Egyesült Államok, Dél-Korea, Thaiföld, Ausztrália, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek.
A másik oldalon álló hadviselő felek: Vietnami Demokratikus Köztársaság (Észak-Vietnam) és a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (Vietkong) gerillamozgalom. A Szovjetunió és Kína katonai, pénzügyi, illetve diplomáciai segítséget nyújtott Észak-Vietnamnak, valamint a Nemzeti Felszabadítási Frontnak.
Az évek során három egymást követő amerikai elnök – Eisenhower, Kennedy és Johnson – növelte, Richard Nixon pedig fenntartotta az amerikai szerepvállalás mértékét. Mindez az amerikai katonai vezetés tanácsa ellenére történt, amely óvott egy nagyobb ázsiai szárazföldi háborútól.
Az Egyesült Államok hivatalosan sohasem üzent hadat – a korabeli amerikai sajtó nem is háborúként, hanem vietnami konfliktusként hivatkozott az eseményekre.
Vietnamban, a háború az Amerikai háborúként ismert (vietnamiul Chiến Tranh Chống Mỹ Cứu Nước, szó szerint háború az amerikaiak ellen a nemzet megmentéséért).
//
Előzmények

A francia kivonulás
A vietnami háború több szempontból is az első indokínai háború folytatásának tekinthető, melyet Franciaország vívott volt gyarmata, Indokína visszaszerzéséért a Ho Si Minh által alapított, Vietnam függetlenségéért harcoló Viet Minh mozgalom ellen. Ehhez az Egyesült Államok a Truman-doktrínának megfelelően jelentős pénzügyi és logisztikai támogatást nyújtott, a háború végső éveiben a költségek túlnyomó részét magára vállalva. 1954. május 7-én a francia gyarmati hadsereg döntő vereséget szenvedett a Dien Bien Phu-i csatában.
                                              
 
 1954. június 22-én megbukott a francia kormány és a háborút ellenző Pierre Mendes France került hatalomra. Ígéretet tett a Nemzetgyűlésnek, hogy 30 napon belül rendezi az Indokínai kérdést, ellenkező esetben lemond. Mivel nem tudták mi Mendes France célja a Genfi tárgyalások során, az Egyesült Államok attól tartott, hogy Franciaország célja kivonulni Indokínából.
Az 1954. július 21-én Franciaország és a Vietnami Demokratikus Köztársaság által aláírt genfi tűzszüneti egyezményben a franciák elismerték Vietnam függetlenségét és az országot ideiglenesen a 17. szélességi fok mentén egy déli és egy északi zónára osztották. A megállapodás szerint a francia csapatok a 17. szélességi foktól délre, a Vietminh csapatok pedig attól északra tartózkodhatnak. Északon a Ho Si Minh vezette kommunisták vették kezükbe a ország irányítását, délen a franciák által támogatott Bao Dai császár uralkodott. A császár a genfi értekezlet során az addig ismeretlen Ngo Dinh Diemet jelölte ki az ország miniszterelnökének, majd Párzsba költözött.
Genfben a VDK, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetúnió egy második megállapodást – úgynevezett végső nyilatkozatot – is aláírtak. Ez kimondta, hogy 1956 júliusában népszavazást tartanak az ország újraegyesítéséről és választásokat egy egységes kormány létrehozásáról. A dél-vietnami kormány azonban – Eisenhower elnök támogatásával – elutasította a választásokon való részvételt, arra hivatkozva, hogy ők nem írták alá ezt a megállapodást ezért nem is vonatkozhat rájuk. Így a választásokat, melyet valószínűleg a kommunisták nyertek volna, sohasem tartották meg. Egy ideig úgy tűnt, hogy az ország kettéosztottsága tartós marad, akárcsak a pár évvel korábban felosztott Koreában.
 
 
1954. szeptember 8-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália, Pakisztán, Thaiföld, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek aláírta a manilai szerződést, amely nem hivatalosan a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO) néven válik ismerté. Az Egyesült Államok kijelentette, hogy egy Dél-Vietnam, Laosz vagy Kambodzsa ellen indított (észak-vietnami vagy kínai) támadás egyben a SEATO tagjai elleni támadást is jelent.
November 20-án a francia miniszterelnök washingtoni látogatása után bejelentették, hogy az amerikai támogatást ezentúl közvetlenül a dél-vietnami kormány, nem pedig a dél-vietnami hadsereggel együttműködő francia kiképzőlétesítmények kapják. Az egyezménnyel az Egyesült Államok teljesen magára vállalta a dél-vietnami fegyveres erők kiképzését. A francia miniszterelnök azt is bejelentette, hogy a francia expedíciós hadtestet kivonják Indokínából.
1955. március 29-én a a Nemzeti Felszabadítási Front Saigonban fegyveres felkelést robbantott ki Diem ellen. A felkelés hatására a déli tartományokban nagyarányú egyházi tiltakozások kezdődtek a Cao Dai és a Hoa Hao vallási szekták részvételével. A dél-vietnami fegyveres erők 1955 októberére fojtották el a felkeléseket. Az Egyesült Államok, hogy a kormányt a felkelő gerillák elleni harcban segítse, katonai tanácsadókat küldött az országba. Észak-Vietnam – mely maga is segítséget kapott a Szovjetuniótól és Kínától – a Nemzeti Felszabadítási Frontot támogatta fegyverekkel, hadianyaggal, tanácsadókkal, valamint reguláris csapatok küldésével.

A dominóelmélet
Az 1950-es és 60-as évek során az Egyesült Államok a beavatkozás ideologizálására dominóelméletet használta fel, mely szerint ha egy térség egy országa kommunista befolyás alá kerül, akkor az láncreakciószerűen a környező országokban is magával hozza a kommunista hatalomátvételt illetve a szovjet uralom befolyását. Eisenhower elnök 1953-ban így nyilatkozott erről:
„Tegyük fel, hogy elveszítjük Indokínát. Ha Indokína elveszik, azonnal több dolog is történik. (...) Egész India körbe lesz véve [kommunista államokkal]. Burma is egészen biztosan, a mostani meggyengült állapotában, védtelen lenne. Szóval látják, valahol ennek gátat kell szabni. (...) Ez az amit most a franciák csinálnak. Most, amikor az Egyesült Államok 400 millió dollárt támogatást szavaz meg, az nem ablakon kidobott pénz. Ezzel a lehető legolcsóbb megoldásra szavazunk, amellyel biztosíthatjuk az Egyesült Államok legfontosabb érdekét. A biztonságunkat!”
 
1963 szeptemberében egy rádióinterjú során Kennedy elnök pedig ezt mondta:
„Ezek az emberek, akik azt mondják, hogy ki kell vonulnunk Vietnamból, azok nagyon tévednek, mivel ha kivonulunk, akkor a kommunisták fogják uralni Vietnamot. Rövid időn belül pedig Thaiföld, Kambodzsa, Laosz, Malajzia is erre a sorsra jutna. Egész Dél-Kelet Ázsia kommunista és így Kínai befolyás alá kerülne.”[3]
Az Egyesült Államok már az 1954-es francia kivonulástól kezdve küldött katonai szakértőket a térségbe. Az erősödő amerikai támogatás bizonyításáért Eisenhower elnök 1955-ben különleges megbízottat küldött Dél-Vietnamba Joseph Lawton Collins tábornok személyében. Collins 100 millió dolláros segélyt ajánlott fel az új dél-vietnami kormánynak. Collins így emlékezett vissza Vietnamba érkezéséről:
„Nos, amikor megérkeztem Saigonba, teljes káosz volt. Ez nem vitás. Azon a napon amikor megérkeztem, a dél-vietnami vezérkari főnök - Hinh - éppen Diem elnök ellen szónokolt az amerikai segítséggel működő rádióban. (...) Hinh azt mondta nekem, hogy itt fog maradni, és utalt arra, hogy lázadást fog kirobbantani. Biztosítottam, hogy ha ezt megteszi, akkor mindennemű katonai segítségnyújtás megszűnik. Ezzel sikerült nyomást gyakorolnom rá, és körülbelül egy hét múlva sikerült elérnem, hogy elhagyja a várost. Többet nem tért vissza.”[4]
 
1955. október 23-án Diem választási csalással legyőzi a Párizsban tartózkodó Bao Dai elnököt, ezzel véget ér Bao Dai féle monarchia korszaka. Három nap múlva kikiáltja a Vietnami Köztársaságot, melynek ő az államelnöke. December 12-én az Egyesült Államok bezárja hanoi nagykövetségét, így gyakorlatilag megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Észak-Vietnammal.
1956 januárjában a dél-vietnami hadsereg egységei elfoglalják Tay Ninh-t, a Cao Dai vallási csoport politikai központját, ami szervezett, fegyveres felkelés kirobbanásához vezet. A felkelésnek csak a február 28-án létrejött megállapodás vet véget. A Cao Dai vezetőkkel kötött egyezmény engedélyezi a Cao Dai vallás gyakorlását, de megtiltja a vallási csoport bármiféle politikai tevékenységét.
1957. május 5-19 között Diem elnök az Egyesült Államokba látogat, és beszédet mond a Kongresszusban.
Április 28-án az amerikai Military Assistance and Advisory Group (Katonai Segítő és Tanácsadó Csoport) veszi át a Vietnami Köztársasági Hadsereg kiképzését és felszerelését. Szeptember 19-én a francia légierő az utolsó támaszpontját is átadja a dél-vietnami légierőnek, így az utolsó francia csapatok is elhagyják Vietnam területét. 1959 végére körülbelül 300 amerikai van Vietnamban.

Kennedy és Dél-Vietnam
1960. november 8-án Kennedy az amerikai elnökválasztáson legyőzi Nixont. A Kennedy-kormány egyidejűleg próbálta Észak-Vietnamot feltartóztatni és a dél-vietnami politikai rendszert modernizálni. Kennedy elszántan hitte, hogy ha sikerülne délen egy stabil demokráciát létrehozni, az nagy mértékben csökkentené az északi kommunisták hitelét. Az amerikaiak a délnek utalt segélyekért cserébe politikai reformok végrehajtását követelték meg. Hamarosan az Egyesült Államok kormányának tanácsadói meghatározó szerepet töltöttek be a dél-vietnami végrehajtó hatalom valamennyi szintjén. Valójában azonban Ngo Dinh Diem elnök kevés hajlandóságot mutatott valódi reformok végrehajtására vagy tényleges együttműködésre. 1960. november 11-én a Dél-Vietnami hadsereg egyes egységei sikertelen puccsot hajtottak végre Diem elnök ellen. Másnap a Diem hű csapatok behatoltak Saigonba, és leverték a lázadást. A két napos puccskísérlet alatt mintegy 200 ember veszítette életét.
Kennedyt kritikusai azzal vádolták, hogy naívak és utópisztikusak azon elképzelései, melyek szerint az amerikai értékeket azonnal importálni lehet bármely országba, függetlenül annak meglévő kultúrájától vagy történelmétől.

1961 áprilisában csúfosan megbukik a Kennedy által jóváhagyott kubai Disznó-öböl akció, így többek között emiatt az elnök sokáig hezitál a Vietnamnak nyújtandó segítség mikéntjéről. Óvakodik az hadsereg vietnami bevetésétől, de nem akar gyengének sem tűnni belpolitikai ellenfelei előtt. Az év során előbb alelnökét, Lyndon B. Johnsont, majd később két tanácsadóját, Maxwell Taylort és Walt Rostowot küldte Vietnamba. Diem és Kennedy is visszautasította azt a felvetést, hogy nagy számú amerikai harcoló egységek érkezzenek az országba. Kennedy az újonnan felállított különleges alakulatokat, az ún. Zöldsapkásokat küldte a dél-kelet ázsiai országba, hogy ott a kormánycsapatokat kiképezzék.
A dél-vietnami ellenállók első komolyabb katonai sikere az 1963. január 2-án lezajlott Ap Bac-i csata volt. A Saigontól 65 kilométerre dél-nyugatra fekvő Ap Bac falu szomszédságában egy körülbelül 350 fős NFF gerilla egység súlyos veszteségeket okozott a VKH jelentős túlerőben lévő csapatai ellen. Az összecsapás sikerének híre rendkívül pozitív hatással volt az NFF népszerűségére nézve, így addig nem látott mértékben jelentkeztek újoncok soraikba.

Az NFF malmára hajtotta a vizet az az amerikai sajtó által részletesen tárgyalt incidens is, amely során Diem csapatai 1963. május 8-án erőszakosan léptek fel a békésen tiltakozó buddhista szerzetesekkel szemben Hué városában. Az akciót Diem biztonsági főnöke (aki egyébként Diem öccse), Ngo Dinh Nhu rendelte el. Nhu azért lövetett a békés felvonulókba, mert a törvény szerint csak a Vietnami Köztársaság hivatalos lobogóját lehet köztéren felvonni. A szerzetesek viszont ezt a szabályt figyelmen kívül hagyták, és saját zászlajukat is kivitték a felvonulásra. Tették ezt annak tudatában, hogy nem követnek el bűnt, mivel néhány héttel korábban a katolikus érsek (aki szintén Diem testvére) kinevezésének alkalmából ünnepet tartott, és azon az eseményen megjelent a katolikus egyház lobogója is. Mivel maga Diem elnök illetve a végrehajtó hatalom legfelső szintjén ülők java része római katolikus volt egy túlnyomórészt buddhista lakosságú országban, az akciót annak újabb jeleként könyvelték el, hogy az elnök végképp elvesztette kapcsolatát saját népével. Kennedy elnök 1963. szeptember 2-án egy interjúban így nyilatkozott erről:
„Kennedy: Kimondhatjuk, hogy ez az Ő háborújuk. Ők azok, akiknek győzni vagy veszíteniük kell. Segíthetjük Őket, felszereléseket adhatunk nekik, küldhetük oda embereket, tanácsadókat, de nekik - a Vietnami embereknek - kell megnyerni a kommunisták elleni háborút. Felkészültünk arra, hogy tovább segítsünk. De nem hiszem, hogy a háború megnyerhető, ha az emberek nem támogatják ezen erőfeszítéseket. Véleményem szerint az utóbbi két hónapban a kormány elvesztette a kapcsolatot az emberekkel.

Riporter: Úgy gondolja, hogy ennek a kormánynak még van ideje, hogy visszanyerje az emberek bizalmát?

Kennedy: Igen. Változtatásokkal... a vezetési elvben... esetleg személyekben is... úgyhiszem lehetséges. Ha ezek a változások nem történek meg, akkor nincs túl jó esély a győzelemre.”[5]
Az Egyesült Államok egyre türelmetlenebbé vált Diemmel szemben, és végül jelezte az elnök ellen szervezkedő dél-vietnami tábornokoknak, hogy az USA nem ellenezne egy katonai puccsot és az összeesküvők a hatalomátvétel után is számíthatnának az Egyesült Államok támogatására, ezen belül is a számukra legfontosabb gazdasági és katonai segélyekre. 1963. november 1-jén Duong Van Minh tábornok vezetésével be is következett az erőszakos puccs, melynek során Diemet és Nhut kivégezték.
Az új, politikában tapasztalatlan vezetés nem volt képes a központi hatalom megerősítésére így az ország tovább destabilizálódott. Puccsok és ellenpuccsok követték egymást, amelyek nagyszerű biztatásként szolgáltak az északiak erőfeszítéseihez. A déli kormány egészen 1975-ös bukásáig soha nem lett többé olyan stabil, mint Diem idején.
Három héttel Diem halála után, maga Kennedy is merénylet áldozata lett. Utódja, a korábbi alelnök, Lyndon B. Johnson röviddel eskütétele után, 1963. november 24-én nyilatkozatban fejezte ki szándékát, miszerint folytatja a Dél-Vietnamnak adott katonai és gazdasági segítségnyújtást. 1963 végére körülbelül 16 300 amerikai van Vietnamban.


2018. November 18.
Jenő
  Keresés:
     
  Bejelentkezés:
Név:  
Jelszó:  

Regisztráció
Hirdetés

Hirdetés

  © 2018. Oriental Art Kft. MÉDIAAJÁNLAT | KAPCSOLAT | NYILATKOZAT | MÚZEUMOK | KÉP ÉS IRODALOM | OLDALTÉRKÉP Készíttte: InterPont Plus Kft.