Hátterek-témák   |   Követséginfó   |   Gasztronómia   |   Feng Shui   |   Füstölők   |   Fűszerek   |   Kézműves anyagok   |   Gyógynövények   |   Ásványok   |   Vallás   |   Tea   |   Illóolajok   |   Jóga  


Lakkművesség
LAKKMŰVESSÉG

Fa-, ritkábban fém- és porcelán műtárgyak felületének díszítő célú bevonása a lakkfa gyantaszerű váladékából készített anyaggal, amelyet különféle módszerekkel színeznek, ill. csupán lakkból készült műtárgyak előállítása.
A Kínában és Japánban használt lakkot egy Kínában őshonos, Japánba legkésőbb a Kr. u. VI. században áttelepített fa, a Rhus vernicifera nedvéből nyerik. A kb. tíz évig nőni hagyott fa törzsét júniustól szeptemberig csapolják. Fehér vagy szürkés színű, sűrű nedve a levegőn sárgásbarnára, majd feketére színeződik. Ezt kenderszöveten átszűrik, majd addig kevergetik, amíg egyenletesen el nem oszlik. Melegítés után (lassú tűzön vagy napon) újra megkeverik, hogy fölösleges nedvességtartalma elpárologjon, majd légmentesen zárt fadobozokban tárolják.

Lakkfa
olyan kelet-ázsiai fák gyűjtőneve, melyek tejnedvéből lakkot készítenek. A szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozó japánlakkfa, más néven faggyúszömörce (Rhus succedanea), ill. keletilakkfa vagy kínailakkfa (R. vernicifera) megcsapolt kérgéből kicsurgó sűrű, emulziószerű tejnedv volt az elsőként használt száradó olaj, melynek az a különleges tulajdonsága, hogy csak párás levegőn szárad meg. Ezt az anyagot nagyon finomra fényezett, lakkozott faáruk készítésére használják Kínában és Japánban, így azokat a víz nem támadja meg.
A lakkozott tárgyak Kínában és Japánban általában könnyű fából, többnyire valamilyen fenyőfából készülnek. Több rétegben hordják fel rájuk a lakkbevonatot, s minden réteget megszárítanak - nedves helyen, például erre a célra ásott veremben, mivel a lakk párás levegőben szárad a legjobban. Száradás után minden réteget kővel simára csiszolnak.
A műtárgyra felvitt lakkrétegek különböző minőségű és fajtájú lakkból állhatnak. Vannak alapozó és díszítő lakkok. A színes lakkot adalékanyagok hozzáadásával nyerik, a vöröslakkot például cinóberből. Kedvelt szín még a fekete, az arany, a zöld, a sárga és a barna.

A lakktárgyak sokféle díszítő technikája közül Kínában a legjellegzetesebb a faragott vöröslakk. Sok - általában 20-30, olykor akár 60 - egymásra felvitt vékony lakkréteg adja a díszítendő felület vastagságát, amelyből, miután gumikeménnyé száradt, kifaragják a tárgyat díszítő domborművet. A faragott vöröslakk tárgyakon a vörös kiegészítéseként előfordulhat világoszöld, sárgásbarna, barna, fekete és lila színű lakkréteg is.

Történet
Kínában a lakkot ősidők óta használják. Eleinte bambuszlapra írtak vele, majd edényeket készítettek belőle. A Chou-kortól (a hagyomány szerint Kr. e. 1122-256/255) például kocsikat, lószerszámokat, íjakat és nyilakat díszítettek vele. A Tang-korszak (Kr. u. 618-907) kínai lakkművességéről két japán gyűjtemény, a VII. századi Hôryuuji szentély anyaga, ill. a Shômu császár (ur. 724-749) halála után a narai kincstárban (a Shôsôinban) elhelyezett kincsek tanúskodnak. Ez utóbbiban kiváltképp értékes, arany- és ezüstberakásos domborműves lakkozott hangszerek találhatók.
A Sung-korszakban (960-1279) továbbfejlődött a lakkművesség. Főként a császári udvar számára készültek arany- és ezüstlakkal borított használati tárgyak. A lakkművesség két nagy központja Chiahsing és Suchou volt. A korszak végére a lakktárgyakat már nagy mennyiségben exportálták Jávára, Indiába, Perzsiába, Japánba és Arábiába. A faragott vöröslakk a Yüan-korszakban (1206-1368) jelent meg Kínában. A Ming-korszakban a legkiválóbb faragott lakktárgyakat Yung-lo (1402-24) és Hsüan-te (1425-35) császár uralkodása idején készítették. Lendületes mintázatú, túlrészletezett motívumoktól mentes felületek jellemzik az ekkoriban készült munkákat, színezésük viszont gazdagabb, mint például a XVIII. századiaké. Arany körvonalú, lakkal kitöltött díszítéssel Nankingban, majd Pekingben készítettek tárgyakat, míg a gyöngyházberakás alkalmazása a Csianghszi tartományi Chichou műhelyeinek specialitása volt.

A Ming-korszak végére hanyatlásnak indult a lakkművesség, 1680-ban viszont újra fellendült, ekkor ugyanis Kang-hsi császár (ur. 1661-1722) 27 iparművészeti műhelyt létesített a pekingi császári palotában, ahol lakktárgyakat is készítettek. A lakkművesség új központjai jöttek létre Dél-Kínában, így Kantonban és Fucsouban. Kang-hsi idején indult meg Európába nagyobb mennyiségben a lakktárgyak exportja, ami utánzásuk divathullámát is elindította. Technikailag sokat tökéletesedett ez az iparművészeti ág: az ekkor készült tárgyakon nem keletkeztek a Ming-kori darabokon oly gyakran látható apró repedések.
A lakkművesség következő fénykora Chien-lung császár uralkodásának idejére (1735-95) esett. A technikai tökélyhez ekkor hidegebb színek társultak. A XIX. században hanyatlásnak indultak a császári műhelyek, és miután 1869-ben leégtek, művészi színvonalú lakktárgyak nem is készültek többé Kínában.

Európába a XVI. századtól kerültek nagyobb mennyiségben Kelet-Ázsia lakktárgyai, és a porcelánhoz hasonlóan olyannyira kedveltté váltak, hogy az európai mesterek is igyekeztek elsajátítani készítésük titkát. A XVII-XVIII. században virágzott a keleti lakktárgyak és díszítések másolásának divatja Európában, főként Angliában, Franciaországban és Poroszországban.
A XVIII. század elején még pontosan másolták a keleti mintákat, de 1720-tól már gyakran európai motívumok, ill. egzotikus, de nem távol-keleti díszítmények (pl. arabeszkek) jelentek meg a lakkozott tárgyakon. Korábban oly gyakori fekete vagy arany alapszínük is megváltozott: divatba jött a bíbor, sárga, fehér, kék, zöld. Híresek voltak a velencei lakkmunkák, amelyeken a leggyakoribb díszítés a virágcsokorminta volt sárga vagy kékeszöld alapon.

A XVII. század végén a lakkot elsősorban még a berakott barokk szekrények és a bőr falborítások díszítésére használták. A XVIII. században Anglia-szerte, ill. Németországban a lakkdíszítéses könyvszekrények, állóórák és teázó asztalok váltak kedveltté, míg Franciaországban és Itáliában inkább a komódokat és sarokszekrényeket díszítették lakkal. Angliában Giles Grendey neve fémjelezte a Chippendale-időszak keleties ízlésű, lakkdíszítéses bútorait. Lakkozott falak láthatók például a müncheni Nymphenburg-kastélyban, Bambergben, Magyarországon pedig a fertődi Esterházy-kastélyban.
A XIX. század elején leáldozott a lakkbútorok divatja. A továbbiakban Európában már inkább ónedényeket, valamint kisebb asztalkákat és gyöngyház berakásos papírmasé székeket díszítettek lakkozással. Az 1920-as években a belga Marcel Wolfers és a francia-svájci Jean Dunand alkalmazta sikerrel az igazi keleti lakkművesség technikai eljárásait agyag-, fa- és bronzedényeken.

Laque burgauté
Más írásmóddal LAC BURGAUTÉ, berakást alkalmazó, lakkdíszítő kelet-ázsiai kézművestechnika, melyhez az irizáló, kékeszöld színű Haliotis tengeri kagyló darabjait használják fel. A kagylóberakást gyakran vésik, és esetenként arannyal és ezüsttel együtt alkalmazzák. Finom kidolgozása miatt ezt a technikát főként kismérető dísztárgyak - apró dobozok, miniatűr asztali ernyők, vázák és különösen kicsiny, általában öt darabból álló, ezüstperemű borospohár-készletek - díszítésére használják.
A laque burgauté technika valószínűleg Kínából ered, első darabjai a Ming-dinasztia korából (1368-1644) származnak, de igazán népszerűvé a Ching-dinasztia idején (1644-1911/12) vált, amikor mázatlan porcelánok borítására is használták. Széles körben alkalmazták japán mesterek a Tokugawa (Edo)-korszakban (1603-1867). Kínában lo tien (luo dian) néven ismerik ezt a technikát, míg a japánok aogainak nevezik. Számos más, Kelet-Ázsiából a XVII-XVIII. században Európába került művészi technika és tárgy nyugati elnevezéséhez hasonlóan a nevet a francia nyelvből kölcsönözték, ahol a burgau kagylót, a laque pedig lakkot jelent.


Forrás: http://www.terebess.hu/keletkultinfo
2018. December 19.
Viola
  Keresés:
     
  Bejelentkezés:
Név:  
Jelszó:  

Regisztráció
Hirdetés

Hirdetés

  © 2018. Oriental Art Kft. MÉDIAAJÁNLAT | KAPCSOLAT | NYILATKOZAT | MÚZEUMOK | KÉP ÉS IRODALOM | OLDALTÉRKÉP Készíttte: InterPont Plus Kft.